Ne sírj, mert elmúlt, nevess, mert megtörtént...

Hát igen...

Most komolyan nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e, amiért megvolt az osztálykirándulás, vagy legyek szomorú, amiért már vége van. Úgy érzem, mind a kettő igaz egy kicsit. Imádom az osztályomat, nagyon szeretem őket, és szeretek velük lenni. Mindenki kedves, jó fej, és természetesen a 98% teljesen elmeháborodott :)

Mit is írjak most az osztálykirándulásról? Lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha kezdeném az elején...

ugyanis kicsit döcögősen indult az egész.

Szerbia ugyanis nem EU tagállam. Ez azt jelenti, hogy komoly ellenőrzést hajtanak végre a határon, ami a következőket eredményezi: minimum egy órás várakozás álló buszban és 30 fokban, ami pedig kis híján megfőtt diákokat és tanárokat eredményez. Ennek ellenére Szabadka szép város. A városházát látogattuk meg először, aminek a teteje egy kilátó, ahonnan nagyjából az egész város látható, és komolyan nagyon szép volt a kilátás, és legalább fújt odafent a szél.

Egy látkép a kilátóból:

Persze vannak dolgok, melyek ne voltak olyan jók és izgalmasak, mint mondjuk a kilátó. Egy Boss nevezetű kávézót is meglátogattunk, ami a mellett, hogy tele volt, még drágának is drága volt. Viszont volt tiszta és normális mosdó, ami mindig nagy kincsnek számított egy osztálykiránduláson :) A városháza és a kávézó után viszont egy roppant unalmas, 2 és fél órás szabadprogram következett, melynek annyira nem örültem, ugyanis a város nagy volt, de nem sokan beszéltek magyarul. De ami a legnagyobb baj volt, hogy egyetlen normális srác sem volt a városban. A 10-es skálán még a legjobb pasi is csak 7-est kaphatott, legalábbis Lilla és az én osztályozásom szerint. De persze a fiúk jól jártak, mert még női szemmel is csinos lányokkal volt telerakva a város.

De ezt inkább hagyjuk. Szerbia után következett Pusztamérges, ahol megszálltunk, a helyi középiskola kollégiumában. Természetesen tetőtérbe raktak minket, ahol a lehető legmelegebb volt, és ezerrel szellőztetni kellett, ha nem akartunk megfulladni. Vacsoráztunk, aztán pihentünk egy keveset, és elindultunk Szegedre, amit most már egyre jobban imádok.

Szegeden persze csak másfél órás szabadságot kaptunk, így fogtuk magunkat, és lementünk a partra, aztán vidékihez illő módon teát vettünk egy elég nagy cukrászdában, és az üvegekkel, valamint szívószállal a kezünkben sétáltunk végig a belvároson, egészen vissza a Széchenyi térig, ahol a találkozó volt. A téren találtunk Wi-Fi-t, aminek nagyon örültünk, és a Facebook-on lógtunk, amíg meg nem érkeztek a többiek... Vicces volt.

A második napon szintén eljátszottuk a határnál való ácsingózást, és még nagyobb meleget sikerült kifognunk, mint az előző nap. Ráadásul az estének köszönhetően mindenki olyan volt, mintha kimosták volna, hozzánk képest még az élő halottak is fitt embereknek számítottak. A 3/4 2-es takarodó megtette a hatását, de persze én, aki olyan jó alvó vagyok, alig egy órát aludtam.

A második napunk a szabadkai piacon kezdődött, majd megcéloztuk Palicsot, ahol megnéztük az állatkertet, és a tavat. Az állatkert szuper volt, úgy rohangáltunk, mint az ötévesek, és minden állathoz beszéltünk, mint a fogyatékosok. A csimpánz visszaintett, a medvével szemeztünk, megtaláltuk Győzike elveszett zebráját, kiscsacsinak néztünk egy szürke farönköt, és megpróbáltunk mozgásra bírni egy alvó leopárdot (nem túl sok sikerrel). A tóparton napoztunk, egyesek elég alaposan leégtek, az árnyékben pedig a bepánikolt fiúk szitakötőt ütöttek Lillám mellei közé...

De ezek mind mi vagyunk :)

Hazaérve mindenki olyan volt, mint egy zombi, és nagy valószínűséggel mindenki délig vagy egyig aludt, aztán felkelt, elintézett egy-két dolgot, és visszafeküdt. de szerencsére még ott van a holnap is, hogy kipihanjük magunkat, és hétfőn 2 témazárót is írjunk...

De nem baj, a suliból már csak 10 nap van!

És most jöjjön néhány zene az osztálykirándulásról:

Hát igen....

Ha a buszon szól a rádió...

És ezzel ennyi is lenne.

Majd még jelentkezem ;)

xoxo

Virágom, virágom...

Oké, nem vagyok rákattanva a blogírásra. Általában csak akkor írok, amikor nagyon nagy szükségét érzem, de most valahogy ezt érzem.

Ma délután felmentem a mamámhoz. Ennek az volt az oka, hogy az öcsém volt Londonban egy iskolai, tanulmányi kiránduláson, és mamám is vele ment, de ezt szerintem már írtam. A lényeg, hogy mamámék a húgom fényképezőgépét vitték el, plusz még az én memóriakártyámat, hogy ha betelik a húgomé, akkor legyen még plusz memória. Persze mamám elhagyta a kártyámat, és vett nekem egy újat. De szegénykém nem igazán vágja ezeket az elektromos meg technikai cuccokat, így fel kellett mennem, és le kellett ellenőriznem, hogy jó-e a kártya, amit szaküzletben vett úgy, hogy a húgom kártyája vele volt, ami ugyan olyan, mint az enyém...

Megértem, ha most fogjátok a fejeteket, én is azt tettem. De nem baj, mama már csak ilyen.

És, hogy mi a lényeg? Nos, mamámnál remek képeket lehet készíteni...

És persze itt a mai zene adag. A választásom ezúttal egy nagyon régi kedvencre esett, melyet valószínűleg sohasem fogok megunni.

Illetve... két régi kedvencre.

Na, elmentem!

xoxo

Butterfly fly away...

Megláttam ezt a képet, és egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne osszam meg veletek! Amúgy is imádom a pillangókat, szerintem nagyon szépek, és különlegesek. És ez a kép remekül sikerült.

Egyszer magam is akartam készíteni egy hasonló képet. Éppen egy nyári táborban voltunk Balatonakalin két barátnőmmel, Kittivel és Vikivel. Szerintem Vikiről még nem írtam, viszont Kitti az, akinek korábban megadtam a blogcímét. Lényeg a lényeg, van egy fehér Converse cipőm, é levettem, amikor lent voltunk a parton. Egyszer csak látom, hogy a hófehér cipőre rászáll egy fekete-fehér pillangó. Mivel én túl messze voltam a cipőtől, megkértem Barit (Kitti beceneve az, hogy Bari vagy Bárány, kinek melyik, mert nagyon göndör haja van), hogy fényképezze le, de neki pont akkor merült le a telefonja... Hát igen, ezt nevezik pechnek.

Így sajnálatos módon csak az internetes képekben gyönyörködhetek, mivel az egyetlen, saját lehetőségem csúfosan elröppent. De ez van, lesz még alkalom, hogy megosszak veletek néhány képet.

Jut eszembe, van egy másik kép, amit szintén szeretnék veletek megosztani. Ez a húgomról készült, aki egész pontosan tegnap volt féléves. A neve Rebeka, de én csak Pocaknak hívom, mert csöppet pufók a drágám, de se baj. Én így szeretem.

Ha jól tudom, ez egy gyermekruhaüzlet számára készült, de nem vagyok biztos benne. A sok kép közül már nem tudom, hogy melyik mikor és hol készült. Szóval ő az én kicsi húgom, és nagyon-nagyon imádom, akárcsak a másik húgomat, és persze a minden lében kanál, hiperaktív öcsémet is.

És persze jöjjön a szokásommá vált zene, melyet nem rég fedeztem fel, és nagyon imádok.

Jók legyetek!

xoxo

A little bit longer and I'll be fine...

Hú! Hát elég rég nem jártam már itt, és rég írtam már valamit. A baj az volt, hogy nem volt időm, és mostanáig nem volt olyan dolog, amit le szerettem volna írni a nagyvilágnak. De most sok minden jött össze egyszerre, és úgy érzem, hogy egy talán egy kicsit segíteni fog.

Kezdjük ott, hogy 4 éves korom óta asztmás vagyok, és allergiás is. Ez azt jelenti, hogy az életem nem valami vidám a virágzások környékén, vagyis most sem. És természetesen az én asztmám és az allergiám keveredik, ami azt jelenti, hogy egy speciális eset vagyok. Nálam az allergia által okozott köhögésből és tüsszögésből lesz asztmás roham, és ha ez megtörténik, akkor egész pontosan 2 percem van arra, hogy kiérjek egy kórházba, különben leáll a légzésem. Ez eddig 3-szor történt meg velem, de szerencsére egyikre sem emlékszem, mert még nagyon kicsi voltam.

Mondák persze, hogy k fogom nőni, de ez természetesen nem jött össze.

Az utóbbi hétvégén megint rosszul lettem, ami sokkal jobban megijesztett, mint az eddigi összes, ugyanis nem volt nálam gyógyszer. Ez így kicsit szívás volt, de eszembe sem jutott, hogy esetleg baj lehet. Az utóbbi 2-3 évben ugyanis semmi bajom nem volt, és most újra visszatért ez az egész rémálom, ami miatt én is egy totál roncs lettem.

Persze mindenki azt mondja, hogy ne gondolkozzak a történteket, hogy ne ez járjon a fejembe, de senki sem tudja, hogy ez milyen érzés. És nem is kívánom senkinek. De, aki nem tudja, hogy mit érzek, az ne próbáljon meg segíteni. Persze, akik szeretnek, és mellettem vannak, azok törődni akarnak velem, de (szerencsére) nem tudják, hogy min megyek keresztül. Senki sem tudja, hogy milyen érzés minden nap azzal a tudattal kelni, hogy meghalhatsz, ha nem figyelsz oda egy aprócska köhögésre.

Sokáig volt egy visszatérő álmom az első újraélesztésem után. Sokáig láttam magamat, ahogyan egy asztalra fektetnek, és csövet dugnak a torkomra. És néha ezek a képek még ma is megjelennek a fejemben, akárcsak az, amikor az apám kilépett a lakásunk ajtaján. Persze megpróbálhatnám elfelejteni ezeket a képeket, de ezek a képek olyasfajta képek, melyeket nem lehet csak úgy kitörölni a fejemből. Ezek beleégtek a memóriámba, és életem végéig velem lesznek.

De minden rosszban van valami jó. Az öcsém a múlt hetet Londonban töltötte egy iskolai, tanulmányi kiránduláson. Sok helyre elmentek, egy csomó múzeumba, és az egyik múzeumból naptárat hozott nekem. De nem akármilyen naptárat!

Köztudottan TVD mániás vagyok, de erre szerintem már ti is rájöttetek, ha elolvastátok az előző bejegyzéseket. Damon (Ian Somerhalder) a kedvenc karakterem, de szerintem ezzel sem vagyok egyedül. Én, személy szerint, jobban bírom az olyan pasikat, akik kívül kemények, de belül mégis van bennük valami jó, és persze, hogy Damon ilyen karakter. A lényeg, hogy az öcsém egy 2012-es Ian Somerhalder naptárral tért vissza Londonból. :)

Már alig várom, hogy 2012 legyen! Ha jön a világ vége, legalább egy normális naptár fog a falamon függeni, és szép képpel távozok! (Kicsit morbid, tudom)

És még néhány szó erejéig visszatérnék a bejegyzés fő témájára, és egy kicsit a címre:

Úgy gondolom, hogy egy betegség nem a világ vége. De mégis benne van az emberben, hogy fél. Ráadásul ott van a tudat, hogy 3-szor már megtörtént, miért ne történhetne meg még egyszer? Három a magyar igazság, és egy a ráadás, legalábbis a mondás szerint. Nekem vajon lesz ráadás?

A címről pedig annyit, hogy aki valaha is hallgatott Jonas Brothers zenét, vagy aki egyáltalán ismerte őket, az tudhatja, hogy a legfiatalabb, Nick, cukorbeteg, és az A Little Bit Longer című számot a betegsége ihlette. Azt hiszem, hogy én pontosan tudom, miről is énekel egész pontosan, és elhihetitek, hogy pontosan olyan érzések vannak bennem is, mint amilyenek benne is vannak/voltak. A szám nagyon igaz, és jól tükrözi azt, hogy vajon mi játszódhat le egy ember fejében, akinek e kard a feje felett lebeg...

Remélem, hogy nem lomboztalak le titeket, kedves olvasók, de néha vannak szomorú dolgok is, amelyek ide kerülnek. Talán lesz még, talán nem. De ez mind én vagyok. :)

Végezetül pedig itt a címadó szám, és egy vidámabb, új kedvenc is, hogy annyira ne legyetek szomorúak. ;)

És az új kedvenc:

 xoxo

Music's in my soul...

Itt van néhány zene, amit meg szeretnék osztani most veletek. Köztudottan nagy zenefüggő vagyok, még elalvás előtt is zenét hallgatok, az iPodom mindig a fülemben van. Még a regényeket is zenével írom, valahogy sokkal jobban tudok írni, több ihlet jön a zenére. A zene megnyugtat, felvidít, segít ellazulni, vagy ha olyan van, segít, hogy könnyebben vegyem az akadályokat. Remélem, nem csak én vagyok ilyen zenefüggő. Az egyik barátom, akinek sok zenét köszönhetek, szintén blogot ír, és nem rég volt 1 éves a blogja. Őt Kittinek hívják, de mindenki csak Barinak vagy Báránynak szólítja a göndör haja miatt. Mielőtt elárasztalak titeket zenével, leírom nektek az ő blogjának a címét, hátha esetleg érdekel valakit. Én rendszeresen olvasom, ha ez esetleg számít valakinek.

http://crownedgirl.blogspot.com/

És akkor jöjjenek is a zenék. Van köztük vidám, van köztük szomorú. Vegyes, ahogyan az emberek hangulata is változik.

Ezt a számot ma reggel linkelte egy másik barátom, én pedig alaposan rákattantam :)

Egyszerűen imádom Bruno Mars zenéjét!!

Hát igen... TVD zene, nem maradhat ki a szórásból :)

Egy másik megunhatatlan TVD zene ;)

És egy nagyon régi, de örök kedvenc <3

Végül pedig egy új, de unhatatlan kedvenc :)

Legyen egyenlőre ennyi, ha eszembe jut még valami, úgyis továbbítom nektek. Jelenleg ezek azok, melyekre rá vagyok kattanva, és remélem, hogy nem csak én ismerem őket ;)

xoxo

Ui.: A design változott, mert valahogy nem bírtam a feketét. Túlságosan nyomasztó volt, így választásom a kékre és a rózsaszínre esett :)

Everything...

Hétvégén judo-verseny volt. Az öcsém űzi ezt a roppant veszélyes, ugyanakkor nagyon-nagyon izgalmas sportot. A nagyapám is edző volt, ő vitte ezt a sportágat Veszprémbe, és így az ő tiszteletére az ottani egyesület is az ő nevét viseli, vagyis: Domonkos László Veszprémi Judo Egyesület. Büszke vagyok arra, hogy az unokája lehetek, és nagyon sajnálom, hogy nem ismertem. Még akkor ment el, amikor anya 14 éves volt, szóval esélyem sem lett volna megismerni.

De nem akarok erre gondolni, a lényeg, hogy az öcsém vérében is benne van a judo. Imádom nézni, persze nem csak őt, hanem az összes fiút és lányt, akik ezt a sportot űzik. Hogy mit szeretek benne? azt egész pontosan nem tudom, csak azt tudom, hogy imádom! Persze az öcsém korosztálya számomra inkább csak aranyos, mint izgalmas... Az idősebbek azért már eléggé ott vannak a szeren, de most mit tehetnék? Lány vagyok, és az a dolgom hogy a srácokra koncentráljak, ha elmegyünk egy ilyen versenyre! :)

Persze minden éremnek két oldala van. A judo veszélyes sportág. Az én öcsémnek például letört a fogából egy darab, amikor az ellenfele véletlenül lefejelte. Egy másik srácnak a keze törött el, szóval mindenféleképpen kell életbiztosítás, ha valaki a judo-t választja.

Az viszont elég szívás volt, hogy reggel 9-re mentünk, és még fél 10-kor is ott voltunk, de nem baj, ki lehetett bírni. Csak az volt a borzasztó, hogy néhány gyerek az egész napot végigfutotta, és még fél 10-kor sem fáradtak el, hanem ordítozva rohangáltak. Háromórás csúszás azért eléggé földhöz tudja vágni az embert, és ebben benne volt egy komplett áramszünet az eső és a szél miatt. Annak kifejezetten örültem. De legalább volt Wi-Fi a sportcsarnokban, úgyhogy valamivel azért kárpótoltak.

És persze, volt még egy csomó minden, amióta nem írtam. Azt hiszem, azóta volt még egy TVD, ami eléggé megrázó volt, de lehet, hogy már kettő is, nem tudom. Kissé azért szégyenlem magam, amiért nem szoktam túl gyakran írni, de egyszerűen elfelejtem. Olyan idegen még nekem ez az egész, de remélem, meg tudjátok bocsátani.

Rossz viszont, hogy elég rég óta nem láttam már a húgomat, aki apáékkal lakik, és csak a féltestvérem. De akkor is nagyon hiányzik a kicsi Pocak (mert így hívom), és remélem, hogy minél előbb találkozok vele. Már nagyon itt lenne az ideje.

Ó, és igen! Majdnem elfelejtettem, hogy múlt héten megkezdődött az allergiás időszakom, ami borzasztó. Az egész napos orrfújás még oké, de a tüsszögés azért nem olyan cuki. Remélem, minden rendben lesz, és idén nem kell olyan sok dolog miatt aggódni. Én ugyanis egy olyan szerencsétlen alak vagyok, akinél az allergia asztmás rohamot válthat ki. Ez annyit takar, hogy a megfelelő gyógyszerek hiányában a roham kezdete után két perc múlva kórházba kell kerülnöm, mert különben leáll a légzésem, és újraélesztésre van szükség. Már három ilyen "dolgon" vagyok túl, és nem akarok egy negyediket...

Röviden tehát ennyi lenne, legalábbis egyenlőre. Itt van egy kis zene, a szokásomhoz híven.

Imádom <3

xoxo