Hol is kezdjem? Elég rég voltam már itt, aminek az egyik oka az volt, hogy eddig nem éreztem szükségét annak, hogy írjak ide valamit. De most úgy érzem, hogy muszáj...
Az a helyzet, hogy mostanában nagyon labilis az állapotom. Persze kívülről mindenki azt látja, hogy jól vagyok, mert mindig mosolygok, poénkodok és pörgök. Nagyon kevesen vannak azok, akik e mögé látnak, és ez számomra azt jelenti, hogy csak kevesen ismernek igazán. Ez nem esik rosszul mert valahol az én hibám is, hogy csak kevesen vannak, mert nem tudok mindenkiben megbízni. De vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy jól ismernek, és tudják hogy mi a bajom. És ők azok, akik nagyon tudnak idegesíteni...
Itthon is elég nagy szarban vagyok (már elnézést...), és ez azért nagyobb gáz, mint azok, akik azt hiszik, hogy ismernek, közben mégsem. Mostanában (vagy inkább mg egy fél éve) nem találom a helyem itthon. És ez nagyon rossz érzés... jobban érzem magam az iskolában, mint otthon? Nem így kellene lennie... A filmekben mindig azt mondják: "Mindenhol jó, de legjobb otthon"... na, ez az, ami rám most cseppet sem igaz. Lehet, hogy az iskola nagyon fárasztó, de még mindig jobb ott lenni, mint itthon ülni. Minden nap ugyan azt csinálom: haza jövök, tanulok, zenét hallgatok... és ez nagyon unalmas, és természetesen rosszul érzem magam.
Nagy szükség lenne valakire, aki tudna segíteni... Persze vannak barátaim, nem erről van szó, de néha jó lenne valaki más. Nem feltétlenül egy pasi, vagy valami ilyesmi, csak valaki más, akivel nem találkozok minden nap, akinek mindig tudok valami újat mondani, és aki tényleg tudná, hogy mikor mit kellene tennem, és hogy hogyan tudna segíteni. Egyedül sokkal nehezebb minden, ez tény, és én elég sokszor sírok segítségért, ami nagyon szánalmas, még a saját szememben is.
Ugyanakkor tudom, hogy más úgysem fogja megoldani helyettem, és ehhez egy régi barát kellett, aki felnyitotta a szemem... Persze most mindenki össze van zavarodva, aki ezt olvassa, mert mindenki azt kérdezi most magától, hogy akkor miért nem segít ez a régi barát... De ez most sokkal bonyolultabb helyzet, és nem hiszem, hogy lenne elég helyem leírni ide az egészet... Ráadásul nem is akarom, mert ezt az egyet megtartom magamnak... A lényeg, hogy ez a régi barát ma már nem nagyon létezik számomra úgy, ahogyan régen létezett...
És hogy mire nyitotta fel a szemem egész pontosan? Arra, hogy az életben mindig csak egy valaki lesz az, akire igazán számíthatok, és az saját magam vagyok. Nekem kell megvívnom a harcaimat, és nem kérhetek segítséget, nem tehetem meg, hogy valaki más vállára pakolom a terheimet. És ebben maximálisan igaza volt, persze abban a pillanatban borzalmasan éreztem magam... De, amikor másnap reggel felébredtem, rájöttem, hogy igaza volt, és azóta is próbálom egy kicsit máshogy nézni a dolgokat... Persze nagyon nehéz, és néha beledöglök (legalábbis ezt érzem), de akkor is végig kell csinálnom...
Az a helyzet, hogy mostanában nagyon labilis az állapotom. Persze kívülről mindenki azt látja, hogy jól vagyok, mert mindig mosolygok, poénkodok és pörgök. Nagyon kevesen vannak azok, akik e mögé látnak, és ez számomra azt jelenti, hogy csak kevesen ismernek igazán. Ez nem esik rosszul mert valahol az én hibám is, hogy csak kevesen vannak, mert nem tudok mindenkiben megbízni. De vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy jól ismernek, és tudják hogy mi a bajom. És ők azok, akik nagyon tudnak idegesíteni...
Itthon is elég nagy szarban vagyok (már elnézést...), és ez azért nagyobb gáz, mint azok, akik azt hiszik, hogy ismernek, közben mégsem. Mostanában (vagy inkább mg egy fél éve) nem találom a helyem itthon. És ez nagyon rossz érzés... jobban érzem magam az iskolában, mint otthon? Nem így kellene lennie... A filmekben mindig azt mondják: "Mindenhol jó, de legjobb otthon"... na, ez az, ami rám most cseppet sem igaz. Lehet, hogy az iskola nagyon fárasztó, de még mindig jobb ott lenni, mint itthon ülni. Minden nap ugyan azt csinálom: haza jövök, tanulok, zenét hallgatok... és ez nagyon unalmas, és természetesen rosszul érzem magam.
Nagy szükség lenne valakire, aki tudna segíteni... Persze vannak barátaim, nem erről van szó, de néha jó lenne valaki más. Nem feltétlenül egy pasi, vagy valami ilyesmi, csak valaki más, akivel nem találkozok minden nap, akinek mindig tudok valami újat mondani, és aki tényleg tudná, hogy mikor mit kellene tennem, és hogy hogyan tudna segíteni. Egyedül sokkal nehezebb minden, ez tény, és én elég sokszor sírok segítségért, ami nagyon szánalmas, még a saját szememben is.
Ugyanakkor tudom, hogy más úgysem fogja megoldani helyettem, és ehhez egy régi barát kellett, aki felnyitotta a szemem... Persze most mindenki össze van zavarodva, aki ezt olvassa, mert mindenki azt kérdezi most magától, hogy akkor miért nem segít ez a régi barát... De ez most sokkal bonyolultabb helyzet, és nem hiszem, hogy lenne elég helyem leírni ide az egészet... Ráadásul nem is akarom, mert ezt az egyet megtartom magamnak... A lényeg, hogy ez a régi barát ma már nem nagyon létezik számomra úgy, ahogyan régen létezett...
És hogy mire nyitotta fel a szemem egész pontosan? Arra, hogy az életben mindig csak egy valaki lesz az, akire igazán számíthatok, és az saját magam vagyok. Nekem kell megvívnom a harcaimat, és nem kérhetek segítséget, nem tehetem meg, hogy valaki más vállára pakolom a terheimet. És ebben maximálisan igaza volt, persze abban a pillanatban borzalmasan éreztem magam... De, amikor másnap reggel felébredtem, rájöttem, hogy igaza volt, és azóta is próbálom egy kicsit máshogy nézni a dolgokat... Persze nagyon nehéz, és néha beledöglök (legalábbis ezt érzem), de akkor is végig kell csinálnom...
